Akárhányszor eljutok a végpontra, eldöntöm, hogy lekapcsolódok a netről. Ez valamiért mindig az ellenkezőjére fordul. Itt élek
Csúszom, ezt tényként fogadom el. Ha már csúszás, hát az irányra ügyelek: lefelé semmiképpen. Az elcsúszás még rendben van.
Kellene írni ide. Illetve most ide kellene írni, hogy mekkora szép íveset hasaltam megint. Persze fejesnek indult, aztán csattanás lett a vége. Na bumm. Hát persze. Most azt mondom, hogy rohadt, rohadt ekvivalencia. Jön a nagy jóra a nagy szar. Persze amikor a nagy szarra jön a nagy jó, az rendben van.
Tegnap arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy dr. Lux Elvira nem ezen a világon él.
Az ugyanis, hogy mindketten egyazon világot éljük, teljesen kizárt.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy én ezen a világon élek, ebből pedig az
következik, hogy ő nem.
Azt mondja ugyanis dr. Lux, hogy egészséges szexualitású férfi és
erkölcsös nő párosítása esetén a hűség garantált a párkapcsolatban.
Emellett, mondjuk, azzal is egyetért, hogy a „jó fütykös nem válogat”,
ahogy azt tartja a népi mondás. Hol is itt az igazság?
Most persze úgy teszek, mintha ezek lennének életem legégetőbb problémái. Nincs nekem életem, az van!
Arra gondoltam, hogy nem adom fel. Hagyom, hogy kijöjjön belőlem
írásban, ami ki akar jönni és mindegy, hogy ki mit gondol. Nem lehet
mindig jó, néha rossznak is kell lenni ahhoz, hogy egész lehessen.
Ugyanakkor a jó sem egy abszolút fogalom, mindenkinek más a jó.
Itt az a jó, ami nekem jó. Nem zavar már, ha félreértenek az sem.
Nem akarok az egészségtelenségig szájberkapcsolatokat építgetni.
Most nagyon sok mindent érzek magamban és jó ezt a sok mindent érezni.
Jó csak úgy élni, csak tenni a dolgom. És minden így van jól.
Petri György: Az ilyen fontos beszélgetések
Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizarólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.
Egy napig néztem ezt a sok, kecskefejű, gusztustalan, korrupt, vén
marhát. Ma délelőtt tízkor a tőlem telhető legkedvesebben,
legnormálisabban lekommunikálva beadtam a kulcsot és közöltem, hogy
amíg nincs rám szükség, távoznék.
Néha rettentő súllyal nehezedik rám a ’senkinek, semmilyen szinten
nincs rám szüksége’ érzés. Nem tudok beilleszkedni, nincsenek
kapcsolataim, nincsenek minedennapi értelemben vett érzéseim mások
iránt, se ambícióim. Mindezt pedig úgy művelem, hogy semmilyen
hendikepem nincsen. Egyszóval herdálok.
Sok bajom van abból, hogy a szándékaim, és az életritmusom üti a más
emberek szándékait és életritmusát. Nagy hiányjelek és kacsacsőrök
tátongnak bennem (Kisebb vagyok? Nagyobb?) felszeletelve az ürességet,
ami attól, hogy darabos még kurvára üresség.
Nehezen viselem az elmúlást. Elmúlni egészségesen csak úgy lehet, ha az
elengedett energia helyére friss, új áramlik. Nem bírom elviselni
ezeket a körforgásban beálló szüneteket, ezeket az űröket, a semmit,
amibe folyton-folyvást vissza kell lépni, helyezkedni. Csak ne vegyék
észre, csak ne tudja meg senki. Ne kelljen megmagyarázni, ne kelljen
beszélni róla. Véget kell annak vetni, hogy folyamatosan olyan
helyzetekbe kényszerítem magam, ahol csak az elviselés, az elfogadás az
egyetlen megoldás.
Újabban minden este eszembe jut, hogy valami ilyesmit érezhet a papucsállatka a tárgylapon.
Kamerák a lépcsőházban mindenfele, őrbódé a szeméttároló és a főbejárat
között. Hol vannak már a felhőtlen búcsúcsókok és a megkönnyebbült
hazaérkezés illuminált állapotban! Már a szemetet is csak talpig
sminkben, ha nem akarok hitelt veszteni.
Mint abban a Madonna videóban, pont olyan vagyok.
Hazamegy a díva a macskájához hajnalban. Lemossa a sminkjét és beül a
kádba egy pohár itallal. Ekkor már nem is nő igazán, csak egy kislány.
Nem is kislány, mégcsak az sem. Egy nemtelen, ártatlan lény.
Közben azt énekli, hogy "I'm not happy this way."
Olyan kevés könyvet nem tudok elolvasni, de ezt a Pusztai farkast
feladtam. Túlhaladtam, nem érdekel, elmúlt már ez a stádium, tudom,
hova vezet, mit lehet kihozni belőle.
Valahogy most jó így. Jó ez a nyugalom, ez az állóvíz. Nem akarok
semmit, nem ragaszkodom semmihez görcsösen. Teszem a dolgom. Csendben,
szépen, fegyelmezetten egyedül, és hagyom, hogy más is ezt tegye.
Valójában nem tudom, hogy kinek van igaza. Nekem, aki eldöntöttem, hogy
nem vagyok tovább hajlandó egy percig sem a sztereotípiák és klisék
szorításában élni, vagy neki, aki azt mondja, hogy egy elfogadható
külsejű (ő úgy mondja, szép), ivarérett (ezt én mondom csak így) nőnek
társra van szüksége. Egy ilyen érzelmek nélkül ne dugjon!
Bármit is mondok, amögött elvárás bújik meg, ami arra irányul, hogy ő a családját elhagyja, és hozzám költözzön.
Feltételez, kiindul és nem érdemes vitába szállni, hiszen odalesz az
orgazmusom, az enyém, az a különbejáratú, amihez neki annyi köze van,
hogy maximum előidézi azzal, hogy jelen van, mint partnertest. Tehát
ráhagyom, és csak annyit mondok csendben: korlátózódjunk arra, amiért
jöttél. Tedd be!
És ezzel azt hiszem, megsértem a kliséit. Nem tudom, hogyan értethetném
meg vele, hogy nem kell hazudnia, hogy nem vagyunk már tizenévesek,
mitöbb huszonévesek sem, hogy nincs erre szükség, hogy annyi a
kérdés, akarjuk-e csinálni, vagy nem. Őrület, hogy erre kell rámenni!
Van egy könyv, a 37°2, reggel. Abban van egy nő Betty. Betty Blue. Kultusz, meg minden. Szóval Betty is megzavarodik rendesen, ön- és közveszélyessé válik, és akkor egy részen elmegy a Betty pasija egy másikkal horgászni és beszélgetnek a dolgok állásáról, és ott elmondja a Betty pasija, hogy őrületesen szereti, meg minden, de nem tud mit kezdeni vele. Aztán arra a végkövetkeztetésre jut, ami nagyon tetszik nekem, ugyanakkor el is szomorít, hogy Bettynek kicsi a világ.
Van egy film abban egy jelenet. Nem akar a hősnő mások előtt sírni,
ezért a színjátszó óra után visszamegy az üres próbaterembe. Ott ül egy széken, amikor a
barátnője odaér, aki utánament. Sír, és a barátnője elkezdi
vigasztalni, mire a nő ideges lesz, és egyfolytában azt hajtogatja,
hogy „Nem értem, Betti, mit beszélsz. Egy árva szavadat sem értem!”
Nincs megnyugvásom. Sehol. Az éjszakai alváson kívül sehol nem érzem
azt, hogy itt most jó, maradnék még. Minden csak feladat, csak munka,
és a legtöbb értelem nélküli. Minden ismeretségem csak részlet
magamból, csak egyetlen pálya a végtelen idegrenszerben, hát hogyan is
tudnék bármelyikbe is belelazulni, megnyugodni?
Ha megtehetném, ha meg tudnám tenni, hogy magamra zárom az ajtót csak
egy napig, kettőig, mindegy és nem csinálnék semmit, nem állnék szóba
senkivel, és senkinek nem kellene teljesítenem a vágyait, nem kellene
aggódnom a munkahelyem, a fizetésem, az akármi miatt (mert ezek nélkül hogyan is élhetnék meg egyedül?), talán jobb lenne.
Képtelen vagyok megpihenni.
És amikor elmondom ezt egy embernek, akiről még feltételezem
valamennyire, hogy esetleg megérti, amire azt feleli, hogy a
nyolcvanéves nagymamája öngyilkos akar lenni, mert két hete
lenylonozták az ablakosok a kurva bútorait. 15 év megszakítatlan legjobb barátság után
ennyit tud nekem mondani...
Ülök, már lyukat hintáztam az irodai sötétszürke padlószőnyegbe, gondolkodom.
Eltűnt a lelkesedés, eltűnt minden az érzelmekkel együtt, ami nem baj,
csak néha elkezdek keresgélni ebben az űrben és csodálkozom, hogy nem
találok semmit.
Jó volna, ha felül tudnék emelkedni az elvárásaimon, vagy ha tudnék
annyira szenvedélyes lenni, hogy nem érdekelne a holnap, amikor
megkérdőjelezek mindent egy perc alatt, ami ma még érték. Jó volna…
Lógatja a két Earl Grey teafiltert a műanyag pohárba, közben a
fényfestők a háta mögötti falon dolgoznak. Nem is látom, csak
elképzelem, mert közben a szennyes ruhák fölé hajolok, hogy balra a
világos, jobbra meg a sötét péntek este. Valahogy én is megkívánom a
kamillát, és arra gondolok, miközben kimondom, hogy szar az életem.
Csak hitetlenkedik, hogy „Neked??? Neked szar az életed???”- ezt kérdezi és megint van okom szégyenkezni magam előtt.
Elterveztem, hogy elolvasok par konyvet a maganyrol. Hirtelen felni es ketelkedni kezdtem megint. Vajon meg tudom-e csinalni tenyleg egyedul ezt a kunsztot?
Tegnap az erkelyen allva lattam egy hapsit, amint egy kocsi elott a levegobe irt valamit, majd a szelvedohoz hajolt es odamasolta ujjal a poros uvegre a szoveget. Szeretnem, ha lenne kocsim. Akkor en is kaphatnek titkos uzenetet, bar van egy olyan erzesem, nem ezen mulik. Titkos uzenetet barki hagyhat barhol, ha akar.
Emlékszem, egyszer egy ismerősömnek, aki kettő volt, azt mondtam, hogy figyelj, ha megöregszel úgy fogsz kinézni, mint a Tom Waits. Most láttam. Megöregedett, és úgy néz ki. Annyi a különbség, hogy kicsit soványabb és hogy ő még mindig kettő, a Tom Waits meg szerintem csak egy, de lehet, hogy tévedek.
Két tévhitemre döbbentem rá. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy ma van
Amerika felfedezésének évfordulója. Valamiért mindig azt hittem, hogy
Kolombusz csak Észak-Amerikát fedezte fel, dél már fel volt fedezve 1492-ben.
Aztán elbizonytalanodtam és összehúzott szemmekkel kérdeztem a semmit:
vagy már tényleg felfedezte valaki addigra?
A másik meg a koedukáció kérdése. Egészen addig, amíg nem olvastam
valahol azt a szót, hogy "koedukált tömegsír", azt hittem tömegsír csak
egyféle van.
A bal oldali listából egy időintervallum kiválasztásával megtekintheted az ahhoz tartozó bejegyzéseket.